Egyszer valakitol azt hallottam, hogy a magyarok kulonboznek minden mas nemzettol abban a tekintetben, hogyha valamilyen oknal fogva hosszabb idore kulfoldre sodorja oket az elet, nagyon nehezen birjak- allandoan hazavagynak, es elobb-utobb valoszinuleg haza is ternek. Ezzel szemben peldaul a lengyelek sokkal jobban birjak az idegen kornyezetet.
Amikor ezt meghallottam, persze en rogton el is dontottem magamban, hogy en nem leszek ilyen- fiatal vagyok, regota tervezgettem, hogy egyszer majd kulfoldre megyek es, ha piros ho esik is- en nagyon jol fogom magam erezni.
Az elso par hetben, honapban tenyleg igy volt; folyamatosan ugy ereztem magam, mintha egy veget nem ero nyaralason lennek. Minden uj volt, minden felfedezesre vart. A honvagyat annak tudtam be, hogy a kiskutyam sokat eszembe jutott es hianyzott.
Mostanra azonban (miota is vagyunk kinn?) valahogy megvaltoztak a dolgok. Ez reszben annak koszonheto, hogy megismertem a kornyezetem, kialakult a napi rutinom, a munkahelyem es a lakasunk kozotti ingazas.. mar enyemnek erzem az utcat, a vonatot, a metrot.. kivulrol fujom merre rovidebb, egyszerubb, gyorsabb.. Nem azt mondom, hogy ismerem Londont, o nem. Csak azt, hogy megszoktam. Sokaig nagyon fura volt, hogy felszallok a metrora es tele van feketekkel/arabokkal/kinaiakkal (bar ez utobbit mar otthon megszoktam). Most mar eszre sem veszem. Valahogy termeszetesnek tunik. Masreszrol az ido eteltevel egyre magabiztosabb lettem a nyelv teren is (bar meg kozel nem tartunk az otthoni allapotnal).
Azt hiszem karacsony tajan kezdodott ez a honvagy-dolog nalam.. Szamoltuk vissza a napokat a hazautig. Es amikor hazaertem megdobbentett Budapest. Nem erre emlekeztem. Mondtam magamnak, hogy ez.. ez nem ilyen volt! A kek metro nem volt ilyen nagy, a Nyugati nem volt ennyire szakadt es Kispest... Kispest nem volt ennyire szomoru, betondzsungel, lerobbant negyed. Nem ilyen volt! Es persze, hogy igen. Csak most egy darabig nem lattam, es ezert minden elesebbnek tunt a saros, koszos idoben.
Azert a Deak Ferenc teren - Andrassy uton megtett korut felviditotta a mar nagyon elszomorodo szivemet, amikor visszaemlekeztem, hogy igen, en evekig ide az Operahazba jartam nap-mint nap dolgozni, es mennyire szerettem. Es egy nagyon furcsa ambivalens hangulatba kerulve egyszer ugy ereztem, mintha ket napja lettem volna ott, a masik perben meg, mintha ket eve.
Nem is akartam hazajonni. Ugy ertem visszajonni. Nem is tudom, miert mondom Londonra, hogy haza? A repuloteren rendkivul szentimentalisan elsirtam magam.
Azota meg ket-harom naponta valami bagatel dologrol eszembe jut a Pozsonyi ut, a Margit sziget, a Margit hid, a Lanchid, az esti kivilagitott Duna-part Esztivel setalva. A Jaszai Mari ter, a Margitos kaves-fagyis setak. Deak teri `nagybeszelgetesek`. A lakas. A Pengo. Amikor sutit vittem az aranyos kozertes lanynak. Amikor palacsintat sutottem a Stenkes fiuknak. Hazafele ut az Operahazbol gyalog a kivilagitott koruton. Mert lekesem a negyes-hatost. Potala Palota, maszala tea Petivel. Baross utca, Stex haz. Koncert elotti halalosan komoly megtervezes. Kettonegy probaterem.
A regi eletem.
Es olyankor rossz, nagyon rossz.
